xo:Nana
6. fejezet
Reggel az ablakon
beszűrődő fényre ébredtem. Egy kezet éreztem a derekamon és hirtelen nem ugrott
be kihez is tartozik. A hely is ismeretlen volt számomra, de ahogy szépen
lassan felébredtem eszembe jutottak a tegnapi nap eseményei és, hogy hogyan is
kerültem én Pete szobájába, egy ágyba a fiúval. Megfordultam Pete karjaiban,
amivel még mindig szorosan tartott maga mellett. Egy édesen szunyókáló srác
arcával találtam szemben magam, aki így inkább hasonlított egy kisfiúra, mint
egy férfira. Markáns arcára álmában valami furcsán aranyos ártatlanság
költözött, de még ez is eszméletlen jól állt neki. Ezt látva nem volt szívem
felkelteni, de tudtam, ha időben suliba akarunk érni úgy, hogy még hozzánk is
beugrunk akkor bizony muszáj lesz megtörnöm édes álmainak varázsát és
visszarángatnom a rideg valóságba.
- Pete, ébresztő. Hajnali hat óra
van. Ideje lenne elkezdenünk készülődni. – kezdtem el rázogatni a vállát, ezzel
próbálva ébredésre bírni.
- Csak még öt percet adj. – mondta
félálomban, majd szorosabbra fonta karjait körülöttem és vállaimat kispárnának
használva, arcát belém fúrta.
Szívem egyből heves
ritmusra kezdett őrült táncot járni. Tudtam, hogy nem tudja, mit csinál, és ez
neki nem ugyan azt jelenti, mint nekem mégis nagyon is jól esett a közelsége.
- Nem lehet. Nem fogunk elkészülni
időben. Még haza is kéne vinned a cuccaimért. – emlékeztettem tegnapi szavaira.
- Rendben. – felelte még mindig
kómásan, de valamivel éberebben.
Kikászálódtunk az
ágyból, és míg Pete a konyha felé, én a fürdő felé vettem az irányt. Felvettem
az immár száraz és tiszta ruháimat, majd Pete után mentem, hogy
megreggelizzünk. A reggelinek szánt kávé és müzli már az asztalon várt. Pete
már az egyik tál felett majszolt. Leültem mellé és én is nekiláttam. A pár
percig tartó csendet végül én törtem meg.
- Tényleg nagyon hálás vagyok a
tegnapiért. Nem is tudom mi lett volna, ha nem vagy ott. – mondtam neki
hálásan. – De te mit kerestél azon a környéken olyan későn?
- Anyuékat vittem ki az állámásra,
hogy elérjék a vonatukat. Tudod meséltem tegnap, hogy üzleti útra mentek. –
mondta.
Pete szülei óriási
szállodalánc tulajdonosai voltak. Rengeteg szálloda állt a tulajdonukban és
ezek mindegyike olyan luxus volt, hogy egy ott eltöltött éjszakára rámehet az
illető gatyája, hacsak nem a felső tízezrek közé tartozik. Így nem csoda, ha
kissé meghökkentem a hallottakon. Mióta vonatozik egy gazdag ember, ha
megtehetné, hogy kocsival menjen?
- Nem gondoltam volna, hogy a szüleid
vonatoznak. Elvégre simán mehettek volna kocsival is. Az amúgy is biztonságosabb,
mint ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja. – mondtam megdöbbenten.
- Szeretnek vonatozni. Azt mondják,
hogy a vonatozás nekik olyan nosztalgikus. De én se értem igazán. – felelte
megdöbbenésemen mosolyogva.
Befejeztük a
reggelijeinket, majd, miután Pete legnagyobb ellenkezésére mégis elmosogattam a
mosatlanjainkat hálából az értem tettekért, elindultunk hozzánk, hogy
átöltözhessek és összeszedhessem a mára kellő cuccaimat.
- Semmit, mivel nem mondtam el neki,
hogy mi történt este. Nem akartam felizgatni, ezért azt mondtam, hogy
beugrottam egy barátnőmhöz és elment az idő, így már nem érem el az utolsó
vonatot, tehát majd csak reggel ugrom haza a cuccomért. Nem faggatózott tovább.
– mondtam.
- El kellett volna mondanod neki mi
történt. – mondta el a véleményét.
- Nem akarom elmondani neki. Csak
megijedne és minden áron fel akarná jelenteni azt a szemetet. Nem mondom én is
szívesen feljelenteném, de nem emlékszem az arcára. Nem néztem meg rendesen és
sötét is volt. Így nehéz lenne megtalálni. – fejtettem ki neki az én
álláspontomat.
Pete ezek után nem
mondott semmit a dologról, de látszott az arcán a rosszallás. Észrevettem rajta,
hogy nem tetszik neki az ötlet, miszerint elhallgatom a dolgot szüleim elöl.
- Látom rajtad, hogy szerinted
rosszul teszem, ha hallgatok. – mondtam pár percnyi feszült csend után.
- A te dolgod mit csinálsz. Viszont
szerintem te is megkönnyebbülnél, ha tudnák. – mondta.
Erre nem tudtam mit
felelni. Tudtam, hogy igaza van, de nálam ez becsületbeli ügy volt. Az egyik
nagy hibám az volt, hogy óriási büszkeséggel rendelkeztem, a másik meg az, hogy
szerettem elkerülni a konfliktusokat. E két okból kifolyólag nem voltam
hajlandó elmesélni a történteket odahaza. Nem akartam, hogy mindenki engem
kezdjen el sajnálni. Nem akartam én lenni a szegény kislány, akit majdnem
megerőszakoltak. Akkor gyengének tűnetem volna és annál jobban csak kevés
dolgot utálok. És az ügynek se akartam nagyobb feneket keríteni, mint amekkora.
Csak el akartam felejteni, hiszen sikeresen túl voltam rajta. Megérkeztünk a
házunkhoz, ahol már csak Jason BMW-je állt. Ez azt jelentette, hogy anyu és apu
már elindultak a munkába. Pete-el kiszálltunk a kocsiból majd megindultunk a
ház felé. Az ajtóban állva elkiáltottam magam, bár tudtam, hogy Jason-ön kívül
más nem igazán hallhatja.
- Szia hugi. Itt vagyok a konyhában.
– érkezett a válasz bátyámtól.
Pete-el a nyomomban
elindultam az említett helység felé. Bátyám épp a konyhaasztalnál ülve evett
egy szendvicset miközben a mai újságot bújta. Nem volt nehéz kitalálni, hogy
valószínűleg a sportrovat lehetett az, ami így lekötötte figyelmét. Meghallva
jöttünket felpillantott az újságból. Szemei hirtelen meglepettségtől tágultak
ki mikor meglátta, hogy nem egyedül vagyok.
- Csá Pete. Hát te meg hogy kerülsz
ide ilyenkor? – kérdezte olyan hangsúllyal, hogy kétség sem fért ahhoz, hogy
perverz gondolatok ezrei futottak át az agyán fél másodperc alatt és mind arra vonatkozott,
hogy mit is csinálhattunk mi ketten az este.
Hiába mégis csak
pasiból van. Egyből levette, hogy az estémet Pete-el töltöttem és nincsen semmi
féle „barátnő, akivel eldumáltuk az időt”. Persze nem adtam meg neki azt az
elégtételt, hogy elmondom az igazat. Onnantól kezdve folyton ezzel húzna. Már
ha nem akadna ki teljesen azon, hogy majdnem megtörténtek azok a dolgok, amikre
az előbb gondolt, de még közel sem Pete-el.
- Hűtsd le magad. Csak összefutottunk,
ahogy a vonathoz mentem reggel és hazahozott, hogy összeszedjem pár cuccom, ami
a suliban kellhet. Úgyhogy megyek is bepakolni a táskámba, hogy időben beérjünk
a suliba. Addig te várj itt. – mondtam majd kettesben hagyva a két fiút
elindultam a szobámba.







